Két gondolat fut párhuzamosan a fejemben. Az első: vajon kit hívhatunk ma Magyarországon motivátornak? A második: valójában fontos ez? Hiszen ha megnézzük a sort, bizonyára mind tudnak valamit adni, mondani, mutatni a világnak vagy a nagyközönségnek. Saját pályájukon sikeres emberek lépnek színpadra, ragadnak mikrofont, hogy elmondják a tutit, majd jönnek mások, akik megkérdőjelezik a tutimondás tíz szabályát és erre jól megmondják ők a mégtutibbat.

Hol van ennek a vége? Valójában vége kell, hogy legyen ennek?

Hiszen adott kétfajta gigaszabadság: az egyik az internet, melynek segítségével bárkiből lehet híres ember vagy hétköznapi hős, esetleg sztár. Erre van a Facebook, a YouTube és eszközök, melyek segítségével közelebb viszed a mondandódat az emberekhez. Egyhez, százhoz, százezerhez. Szinte mindegy. Én is ezt művelem.

A másik szabadság a döntés szabadsága. Életed bármelyik pillanatában úgy dönthetsz, hogy nem akarod többé látni, hallgatni, olvasni azt az embert, aki számodra nem nyújt értéket. Tilthatod, elkerülheted. Persze ha őt olvasva szereted érezni, ahogy megy fel benned a pumpa, akkor csak hajrá. Ha a másik fél az olvasottsága alapján tud bármit profitálni belőled, akkor szerintem ő szeretettel gondol rád, akkor is ha te közben valami kevésbé udvarias godnolatsort vágnál hozzá, de keményen.

Kikből lesznek manapság a motivátorok? Szinte bárkiből, hiszen ha képes vagy vagy valamilyen példartéket felvonultatni eddigi életedből vagy csupán fantasztikus módon adsz elő sok ember előtt...minden esetben lehetsz motivátor. Sokan jönnek a sport területéről, hiszen kitartásukkal, célorientált gondolkodásmódukkal példát mutathatnak másoknak. Így lett előadó Erdei Zsolt vagy Rakonczay Gábor és persze az ország tornatanárnője, Rubint Réka is. Léteznek professzionális kommunikációs környezetből érkezett motivátorok, mint Bárdos András vagy Sváby András.

Nem gondolnám, hogy ők nem szoktak padlón lenni. Nem hinném, hogy minden napjuk csupa móka és kacagás. Mégis amikor mások elé állnak, képesek megragadni az élet - és életük - legszebb momentumait - példákkal alátámasztva azt, hogy élni szép és célokat kitűzni az egyetlen út a siker felé.

És ezért szeretem én Oravecz Nórát. Sikertörténete mára városi legendává nőtte ki magát, pedig őt sem árasztották el az olvasók és rajongók azonnal. Sőt! Számtalan módon akadályozta őt az élet abban, hogy sikeres bloggerré, majd íróvá váljon, de nem adta fel. Szemét szigorúan a célon tarja szerintem napja minden percében, mégis mindeközben nyitott szemmel és szívvel fogad be minden sikerpillanatot, amelyek mintha töltenék a belső elemét (mely szerintem amúgy sem lemeríthető). Számtalan elutasítást kapott, még több gúnyt és szitkot első könyve megjelenése kapcsán, de nem adta fel. Mondjon bárki bármit rá, emberek tízezreit képes pozitív irányba vinni. Ha pedig ez kell ahhoz, hogy többen gondolkodjanak el a céljaikon, akkor szerintem nincs több kérdésünk.

Kritizálhatod a mosolyát, a modorát, a tudatosságát, hívhatod a Tinilányok Coelhojának...mondhatsz bármit. De csak egy kérés: ülj le és csináld utána.

Mondd el a véleményed, a világlátásod, az életfilozófiád, mutasd a fájdalmad és felemelkedésed. Mindegy hogyan, de csináld! Lesz aki utálni fogja!

De mások majd szeretnek. És nekik írod a blogod, a dalod, a versed, a könyved.

A többi nem számít.